Felhívott H. Misi, hogy szeretettel vár az ideire is, ahogy mindig. Háát, tulajdonképpen tervezek is menni, szóval miért ne?
Két héttel az időpont előtt P. Tomi telefonált, hogy gondot okozna-e, ha útközben felvenném Mohai Tamást, hiszen tulajdonképpen nekem útba esik. Mondom, ezen ne múljék senki boldogsága, mennyi cucca lesz? Befér. Jött a szombat előtti péntek, az ősz szakállú gitárlegenda úr hívott délelőtt, megegyeztünk abban, hogy egyikünk sem rajong a koránkelésért, így 11-re odamegyek érte, aztán hajrá tovább Tőserdőre. A húszévest azonnal le is lövöm: ez az autóm.. És nem, nem hagyott minket az út szélén, és más nevezetes dolog sem kapcsolódik a korához, tehát ez a dolog ezzel ki is merült.
Odafelé kicsit beszélgettünk, de csak óvatosan: a rendezvényről, Kecskemétről, stúdiókról, 93 szilveszteréről, Gitármánia Táborról. Olyanokat nem kérdez az ember, hogy melyik akkordot utálod legjobban, de egyébként van egy csomó közös ismerősünk, és sajnos 2 hete közös gyászunk is van, habár itt nem hasonlítanám össze azt, hogy Szapi mit jelentett Tominak, és mit nekem.
Nade: előbb-utóbb odaértünk, nevezetesen délután 1 óra környékén. Ott már javában tombolt a fesztivál, rakkendroll dizájnú büfével, sátras színpaddal, mindenütt kiállított gitárokkal, és olyan gitárokkal, amik elsőre nem gitárnak néztek ki, valamint olyan másokkal, amik kicsit gitárhoz hasonlítottak. Ez az egész 5 éve került először megrendezésre, és az volt már akkor is a fő csapásvonal, hogy az otthon hangszert barkácsolókat össze kéne hozni egymással, és nem csak egymással, hanem a közönséggel is, akik alkalmasint (úgy emlékszem, ezt a szót H. Misi is szokta használni) akár vevőkké léphetnek elő, vagy legalábbis vihetik a manufaktúra létezésének hírét, a fesztivál/találkozó hírét, hangulatát, szellemiségét. Akik először összejöttünk -Tőserdő Kecskemét mellett található, tehát nem mondhatnám, hogy az ország közepe, de van akinek ez van közel-, már többségében ismertük egymást, hiszen volt még Basszusműhely, voltak fórumok, volt Hangfoglalás, és nem volt még Covid.
Az idei év eléggé máshogy indult, mint a tavalyi, és a 2020-as is teljesen más volt, mint az azt megelőzőek.
A tavalyin nem voltam. Azt most tudtam meg, hogy az étterem már akkor sem üzemelt, amit sajnáltam, de technikailag átvette a szerepét két mozgó büfé. Kicsit átrendeződött az egész udvar, óriás fák alatt volt a színpadi sátor, ami most másik irányba nézett, de ami elsőre leginkább szembe tűnt, hogy mennyi autó parkolt már a főút után közvetlenül, a bejárat előtt. Nem tudok számokat, de könnyen lehet, hogy többen jöttek el, mint az előző években. Talán tényleg terjed a hír, és talán a covid-szünet miatt is vágyták már az emberek az ilyen fesztiválszerű programokat.
Misiék jól kitalálták a gitárversenyt is, odavonzza a gitárosokat is, a lelkes anyukákkal, barátokkal, de akár az egyszerű érdeklődőkkel is, szóval segít kapcsolatot teremteni a nagyközönség, és az elvadult lekületű hangszobrászok között. Mert valahol előbb-utóbb az szokott lenni a cél, hogy ne csak magunknak gyártsunk hangszert, hanem megismerje a munkánkat az ország-világ. Például sakktáblából készült basszusgitáron játszottál már? És WC-deszkán? Na meg vannak koncertek is, anélkül mit érne az egész, ugye? Na jó, sült kolbásszal és virslivel ki lehet húzni egy darabig, de csak ha valami hangosabb elnyomja a kiállítótermekből kiszűrődő hangszerpróbálgatás zaját ;)
Bent a termekben itt-ott lepakolva egy-egy alkotóember, a legtöbben gitárokkal/basszusgitárokkal érkeztek, de van más is, gitárpedálok például, meg erősítők is. Varga Csaba szokásos módon kint, a fák alatt függesztette ki a műveit, de már nem csak a messziről felismerhető baltával faragott stílusú akusztikus gitárokat hozta, hanem önálló életet él a csodalakk projektje is, amiből egyszer adott egy ízelítőt nekünk, amikor a szemünk előtt lakkozta le egy gitárja hátát, majd egy erős UV-lámpás kezelés után elegánsan kitartotta az esőbe.. és nem csak a felhordásra optimalizált lakkja van, hanem van, amelyikkel a hangra ment rá. (ez önmagában megérdemelne egy misét)
Vissza picit az utastársamhoz: amikor odaértünk, meghívott egy sörre. Reggeli 9 körül volt, azóta bőven túlhaladtuk az ebédidőt, talán nem azzal a porterrel kellett volna helyettesítenem a főétkezést, amit búzasör hiányában választanom sikerült.. Nem történt baj, de jobbnak láttam beállni a hamburgeres fickókhoz a sorba, egyébként is honnan máshonnan venne az ember szívesebben hamburgert, mint két tetovált rockerarctól? Talán legfeljebb a fehérvárcsurgói Sörmenking versenyez még ebben velük, de be kell vallanom, hogy kevés ilyen bódét ismerek a megalapozott értékeléshez. Ez a kettő viszont eléggé topon van nálam.
Szóval megkaptam a méretes METÁLburgert (volt még funky, blues, és hardcore fantázianevű is, de csípőset nem akartam, és ebben volt szalonna), egy papír háromszög-zacsiban, meg kaptam alá egy konkrét hullámpapír tálcát indokolatlan mennyiségű szalvétával. Na elhelyezkedtem egy lépcsőn, és hamar kiderült, hogy a szalvétamennyiség nagyon is indokolt volt, mert a kegyetlen méretű hús, meg szósz, meg minden egyből türemkedett kifele, és eláztatta a papírzacsit (na de kérem: erre azért lehetett számítani, ugye?), én pedig könyékig zsírosan szánalmaskodtam ennek a dolognak a megevésével. Emlékszem, hogy volt egy pont, amikor mondogattam magamnak, hogy "Nem baj, én vagyok az erősebb. Nyugi, csak idő kérdése. Mi baj történhet?" Annál nagyobb baj talán tényleg nem történt, hogy a méltóságom odalett, és hogy sikerült a sárga túranadrágomat is összezsíroznom, amellyel már egyébként is volt kalandom, hiszen minden kézmosás után úgy nézek ki benne, mint akinek nem sikerült kordában tartani a folyó ügyeit, de ugyanez a látszat akkor is, ha a nyári dögmelegben - ami adott volt június 19-én - egyszerűen csak az ölemben nyugtatom a kezem. Még szerencse, hogy az izzadság és a víz hamar megszárad rajta -éljenek a technikai anyagok! -, a zsír viszont nem ilyen.
A délután folyamán szóltak a koncertek, lehetett gitárt próbálgatni bent, iszogattunk, de én főleg alkoholmenteset, nem akartam úgy járni, mint egyik évben, amikor hagytam magam meghívni még egy Unicumra.. Az a déli éhgyomros 8%-os barna sör elég figyelmeztetés volt.
Tamás beszállt a Szibilla bandbe vendégszerepelni, és itt majdnem történt egy malőr, ugyanis a cucca (erősítő+gitár) még a kocsimban volt bezárva, mondván hogy az esti koncertig jobb helyen van az ott, de képes volt nem szólni (valószínűleg pont ekkor birkóztam a hangburgerrel, és nem talált), és csak azért lett gitárja, mert valaki megkérte, hogy ugyan próbálja már ki ezt a kéket.
Jött aztán a gitárverseny, és egy olyan srác nyerte, akit azért beszéltek rá, hogy nevezzen, mert tavaly ugyanitt hallották gitárt próbálgatni. Ééérted: mennyire kell tudni ehhez gitárt próbálgatni?.. De tényleg frankó volt, erőlködésnek nyoma sem látszott rajta. Mindig ez van, az igazán nagyok nem erőlködnek. Vagy nem látszik rajtuk. Egyébként idén 32 indulóból 9-et választottak ki arra már előzetesen, hogy itt fellépjen, és Mohai Tamás a helyszíni zsűrinek is tagja volt.
A másik durva, amin minden évben megakadok, hogy a győztes kap egy gitárt. Egy egyedi, kézzel készült hangszert. Ez azért annyira komoly dolog, hogy ha ugyanazt megrendelni szeretné valakitől, akkor nagyságrendileg fél millát kéne félretennie rá, hogy aztán x hónap (talán nem túlzok egyik irányban sem) után a kezébe vehesse. Ebben mindig is kiakasztott a szervezők/felajánlók nagylelkűsége.
A mostani hangszert egyébként 4 úr készítette koprodukcióban.
Arra nem is tértem ki, hogy effektíve én nem vittem semmi kiállítanivalót. Kicsit mostohagyerek lett ez a hangszeresdi nálam, de máskor is hullámokban hol forrasztottam, hol faragtam, hol bicikliztem.. Nem is tudom, mikor készült valami hangszerféle utoljára, de talán az öthúros elektromos ukulele volt az. Ez olyasmi, mint egy négyhúros (normál) ukulele, de a két vékony húrja közé még behúztam egy harmadikat, és azonosra hangoltam a hármat, amolyan citeraszerűen, mint annak a dallamhúrjait. Ezt már régóta meg akartam csinálni, és látszott is, hogy lenne értelme (kinek mi számít értelmesnek..), de az igazi akkor lesz, ha rendes hathúros gitárt alakítok héthúrossá, valami ilyesmi hangolással: E-A-D-G-c-c-c , vagy efféle. Talán jövőre megcsinálom. Idén viszont alibiből bepakoltam egy régi Preckómat (szinte az egyetlen passzív hangszerem, aminek megvan az az előnye, hogy sem az elem nincs lemerülve benne, sem az elektronikáját nem beleztem még szét valami hülye kísérlet miatt), és ezt az említett pici öthúros ukulele-gitár-citerát. Apepee készít elektromos citerákat, és nagyon jópofa videója is van egy ilyennel, meg egyszer én is vettem egy citerát feleségemnek, amikor még úgy volt, hogy meg akar tanulni rajta játszani. Aztán azzal kezdtem, hogy mindenét átalakítottam, mert sehogy sem volt az igazi - a húrnyomás az egekben, az érintők nem voltak síkolva, és valami lehetetlen húrok voltak rajta, ahelyett hogy rendes gitárhúrokat használt volna a készítője, amik sokkal szélesebb körben, és jobb minőségben elérhetőek.. Mindegy is, ezt a két hangszert vittem mindössze, meg egy PJB basszgitárládát, egy Prolude erősítőt, és akkor már két hosszabbítót meg egy gitárállványt, hiszen ezekből mindig hiány van. Valójában az állványt csak akartam vinni, de itthon maradt, ezek szerint még a kényelmes indulással sem sikerült minden puzzle-darabnak a helyére csusszanni.
Hangszert nem is próbálgattam, és a Preckó is a kocsiban maradt, egyedül az ukulelét vittem be, mert Kócost érdekelte. Szóval már volt értelme elhozni. De a szálláson (ami lett végül, mert valaki visszamondott egy ágyat, így nem kellett a kocsiban pokrócoznom) Tomi írt egy dalt rajta amíg zuhanyoztam, azt nem tudom, mennyire lesz maradandó, a telefonjára mindenesetre felvette. Tehát két haszna is volt.
Elvoltam egész nap a régi cimborákkal, mindig odajött valaki megkérdezni, hogy mi újság, miért nem csinálok már elektronikát, vagy vegyük a helyi aktuális fura rocker arcot, aki azt hiszem, minden bulin létezik, cigivel és sörrel kínál, és csukott szemmel nagyon jól tud dobolni a levegőben. Ja, és a kézfogást csak akkor hagyja abba, ha szavakkal jelzem, hogy most már elég lesz. De visszatérve a barátokhoz, tényleg mindenki arról érdeklődött, hogy mire föl ez a remeteség, meg akkor tényleg-e, mi a probléma, hoztam-e valamit.. Sajnos mindenki nem volt ott, akire számítottam, de olyannal is találkoztam, akire egyáltalán nem. Kár, hogy az utolsó koncertekre már többen eltűntek, nyilván nem mindenki aludt ott. Még eldumálgattam volna velük, valójában már három éve is ezért mentem :)
Az utolsó előtti fellépő az Apnoé zenekar volt, új kedvenc. Legalábbis ott élőben nagyon tetszettek, felvételről nem biztos, hogy ugyanúgy átjött a varázs, amikor később rájuk kerestem, de a csigacsonk (és a többi) szöveggel, a hangulattal, meg a pörfekt trombitálással megvettek. (A trombita valahogy vagy nagyon jó, vagy bosszantóan rossz, de utóbbi emlék lehet, hogy túl erősen megragadt a középiskolás zenekarok korából.) Ők hátul, a kápolnarom előtt zenéltek, volt vetítés is, meg nagyon profinak tűnt az egész. Mohai Tamásék a "nagy" színpadon tolták a bluest, szintén hibátlan trombitálással, és nekem újdonság volt (jó, de én egyébként is műveletlen vagyok), hogy Tomi sztereó gitárcuccot használ, ezért is volt két ládája. És mivel nem volt már elég sáv, hogy mindkettőt kitegye a technikus a hangfalakra, ezért inkább alapról szólt, amin meglepődtem, amikor utólag mondta, mert hangerőben még véletlenül sem volt hiány. Ebbe a csapatba is nehéz lett volna belekötni, jó az, amikor minden a helyén van, az énekkel és mindennel együtt.
Utána még egy kis duma - cuccolás - alvás. Misiéktől elköszöntünk, odaaraszoltunk a kb. 800 m-re lévő Alkotóházhoz, és használatba vettük a szobánkat. Az alváshoz elengedhetetlen volt, hogy azt a 4 db legyet előbb kiirtsuk, szellőztetni viszont nem mertünk a rengeteg szúnyog miatt.
Reggel (hajnalban) félálomban valami halk neszezést hallottam, ez lehetett a cigarettapapír, aztán Tamás eltűnt valahová. Hamarosan én is kinyitottam a szemem, és még 7 óra sem volt. Ennyit a korán-nem-kelésről. Hamarosan előkerült, és beszámolt róla, hogy felfedezett egy trafikot, ahol adnak kávét. Kávét ugyan a konyhában is adnak, vagy legalábbis van ott eszköz hozzá (és lehet lopni is, ha valaki hagyott a kancsóban), de sokkal jobb programnak tűnt, hogy elkísérem pár saroknyira, és ott meghív valamire. Félúton eszméltem, hogy nincs nálam maszk, mert most a másik -nem zsírfoltos- nadrágomat vettem fel. Jó, nem baj, majd ő megy csak be, és kihozza nekem. Akkor ott üldögéltünk a bejáratál két rágóautomata mellett, megtudtam újabb infókat a rendszerváltásról, és a kiürült papírpoharak, meg az eloltott cigaretta után nekiindultunk a világnak. Vagyis hát először vissza a szállásra.
Útközben a fehérvári történések is szóba kerültek, meg sok egyéb, aztán egyszer csak odaértünk hozzájuk. Mondom itt csak meghívatom magam egy kávéra - megint! Nem igaz?! French pressből kaptam a kávémat és járt hozzá tejhab is, ami dedikált tejhabosító gépből jött. A szobában megmutatta a Fatia Negra gitárját is, amiről mindenki azt állítja, hogy járt már a kezében, de tényleg én is úgy emlékszem, hogy még félkész korában a nyakát fogtam a pesti üzletükben, jó sok évvel ezelőtt. Vagy egy ugyanilyen testvéréét. Komoly hangszer, de a koncertre a Stratót vitte, mert az jobban passzolt abba a zenébe.
Végezetül talán állhatna itt egy jellemző klip Tamás újabb kori munkásságából, a környékbeliek nem véletlenül fogják felismerni a csákberényi dombokat - úgy tűnik, ez egy megkerülhetetlen forgatási helyszín ;)
