Biztosan többféle motiváció létezik, ami miatt az ember úgy dönt, hogy elindul egy MTB maratonon. Úgy képzelem, hogy vannak, akik győzni mennek. Róluk most nem sok szó lesz, én valami egészen más csoportba tartozom, nem azért, mert nem lenne rá igény, de azt be kell látnom, hogy a képességeknek híján vagyok. A trollkodás már sokkal-sokkal közelebb áll hozzám, de erről majd egyszer később. Ami engem mozgat, az inkább a versenyek légköre, és az a pár haver, akikkel kizárólag itt szoktam találkozni. Ez is fura történet, mert van, akit tényleg csak innen ismerek személyesen, miután évekig (?) olvasgattuk egymás hozzászólásait bringás fórumokon, de olyan átfedés is van, aki hangszert is épít, és mellesleg nálam sokkal jobban megy maratonon, de ez csak később derült ki róla.
Szóval a légkör: Én csak olyan maratonokat szoktam bevállalni, amik relatíve közel vannak, tehát nem szükséges előző nap odacuccolni, és ott aludni, hogy 10-11h felé ott bírjak lenni a rajtnál. Ebből az következik, hogy reggel (természetesen kapkodva, és némileg idegállapotban) utazom a helyszínre, de ezzel már bőven kezdődik a fíling, hiszen ott a tetőn a bringa, mindenki láthatja, hogy valami nagyon komoly célom van vele. Hú, egyébként ilyenkor ahogy közeledek az aktuális településre, egyre több hasonló autót lehet felfedezni, ilyenkor ők mind haverok.
Ezért is hívom a 2001-es 75 lóerős Focusomat sportkombinak: ezzel járok sportolni ugyanis.
Idén nem is jutott volna eszembe indulni semmiféle versenyen, de 6030D szólt, hogy volna egy nevezés, ami eladó. A vértesboglári SUP maratonra, az idei négyből az első fordulóra szólt. Két éve már mentem azon a pályán (pontosabban a pálya kijelölés szokott egy kicsit változni, de azért nagyjából tudni lehetett, mire számítsak), és tetszett, meg nagyon szimpatikus volt a szervezés is, Boglár is, tehát nem azonnal, de egy kis győzködés után lecsaptam rá.
A Superior maratonokról azt kell tudni, hogy két táv szokott lenni: ~30 és ~60 km, a hosszabbik az egyszerűen két kör a rövidebbikből. Ezen kívül van terepfutás is, csak abból, meg a családi távokból nem vagyok felkészült - de léteznek olyan elvetemültek, akik elindulnak a futáson, beérnek, majd cangára pattannak, és lenyomják a bringás távot is. A boglári pálya alapvetően nem sok szintemelkedést tartalmaz, a 30 km-es távon nekem 660 m-t mért a Brytonom, jó, ez legyen mondjuk közepes keménységű. De sok a gyors rész, nincs semmi durva benne, a vége pedig egy nagyon enyhe lejtésű "célegyenessel" végződik, ahol tavalyelőtt akkorát sprinteltem, hogy utána el is gondolkodtam az erőbeosztásomon. Nekem ezek a rövidebb távok tűnnek eddig ideálisnak, ugyanis 40km fölöttieket eleve ritkán megyek, akkor meg talán nem versenyen kéne ezt próbálgatni.. Igaz, ez meg azt feltételezné, hogy azon a kevés klilométeren biztosan úgy tudom nyomni végig, ahogy a csövön kifér, hiszen vágom a rövidtáv lényegét, igaz? Persze hogy vágom, de ha egyszer ennyi fér ki a csövön.... :)
Előkészületek: lefekvés nagyjából időben, cucc összegyűjtése kisebb hibákkal, bicikli babonából történő lemosása*, a hova is kell menni kérdés megválaszolása, pályarajz kinyomtatása, de csak azért, mert az alján ott a szintrajzt is, és láttam a nagyoktól, hogy azt menő odaragasztani valahová szem elé. Egyébként én tényleg szeretem, ha ott van, mert vizuális típus vagyok. Így kábé követhető, hogy 20 km-nél van még egy nagy hupli, aztán lehet veretni a célig.
*: Jó, nem vagyok egy fogkefével pucolgatós típus, de milyen égő már koszos biciklivel menni versenyre, nem? Ezzel szemben koszos biciklivel eljönni versenyről! Na, az majdnem kötelező. Bár egyre elterjedtebb dolog, hogy van valami bringamosási lehetőség a célban is, és rá kellett jönnöm, hogy azt egész okos is lenne használni.
Reggel felkelés időben, egy nagy doboznyi szerszám, ruha (cipő otthon ne maradjon!), víz, külön kézmosóvíz (ez nagy találmány) NAPTEJ, müzliszeletek, stb. beszórása a kocsiba, persze ezek lehetőleg már előző nap legyenek összekészítve. És ne úgy, mint nekem, hogy a kesztyűmet valahol máshol tároltam, és így valószínűleg egyetlen kesztyű nélküliként a naptejes kezemmel markolhattam a kormányt zsibbadásig, még az is lehet, hogy azért nem került rólam fel fotó, mert Bak Feri azt mondta magában, hogy baszki, ez perverz, erről nem rakok fel képet.
A kajálás még fontos (lenne), de egyébként úgy éreztem, aznap azt is egész okésan sikerült elrendeznem, csináltam horribilis-indokolatlan mennyiségű zabkását, és miután a dolgok nagyrészét elhelyeztem a sportkombiban, nekiálltam megenni. Csak ilyenkor eleve ideges vagyok kicsit, tehát nem ment olyan ütemben, mint szerettem volna. De jött a mentő ötlet: ezt el is lehet csomagolni! Ez a másik nagy találmány a kézmosóvíz után.
Ezeken a dolgokon átvergődtem, időben elindultam, Vértesboglárra még GPS sem kell.
Rajtszám átvétel, majdnem simán ment, ugyanis valami tök más kategóriában volt bejegyezve a nevem, de reméltem, hogy nem valaki másét hoztam el, mindenesetre utólag is úgy tűnik, hogy rendben volt. Kapunk hozzá gyorskötözőt (én, a felkészült, még oldalvágót is vittem, hogy a végén magamnak le tudjam vágni), felbiggyesztés, maradék zabkása kóstolgatása, azért sok idő már nincs, kéne menni bemelegíteni. Ezt is a nagyoktól lestem el, egyesek képesek nagyságrendileg ilyen 10 km-eket tekeregni rajt előtt, én ezen már el is fáradnék, de azt én is észrevettem, hogy csak úgy melegítés nélkül elindulva az első negyed órában még egyszerűen azt sem tudja a szervezetem, hogy mi van. Kulacs töltve, ezúttal egyet vittem csak magammal, lehet, hogy túlságosan optimistán. Úgy terveztem, hogy nem állok meg frissíteni (hülye vagy?! hogy 89. helyről visszacsússzak a 90.-re?), meg akkor még úgy tudtam, hogy bírom a meleget.
Az említett kesztyűs malőrnek nem hagytam, hogy elrontsa a hangulatom, mentem kicsit körülnézni a földutakon, ahol mindenki más is melegített. A Strava szerint 8,5 km-t én is tekertem, ezek szerint mégsem olyan elrugaszkodott az a 10+ km sem. Nézelődök a rajtvonal mellett, keresem az ismerősöket, mire leesik, hogy nem a hosszútávosok állnak már ott, hanem az én távom, tehát nem nézelődnöm kellene, hanem sorakozni... na gyorsan odahelyezkedtem a végére, jó nekem ott: ha valakinél véletlenül gyorsabb vagyok, akkor ott az előzés élménye, és mellettem legalább nem olyan sokan fognak elhaladni. Kivéve, ha a hosszútáv első fele elkezd lekörözni, hiszen ők gyorsak, és 10 perccel korábban is indultak. Jó, úgy könnyű gyorsnak lenni, hogy valaki edz... próbálnák meg az én fizikumommal!
Rajt, komótosan meglódul a mezőny, motoros felvezetés, itt még nem illik előzni, de nem is igazán lehetne. Itt fura volt, hogy nem szól a FIRE! (Scooter), de ez koncepció volt. Jé, újabb kapcsolat a hangszerészek és a mountain bike-osok között: Bíró Ádám.
A pedálozásról sokminden érdekeset nem tudok írni, igyekeztem kinézni valakit, aki húz, de azért rajta tudok maradni, nem ellőni mindent az elején, de azért nem is pihenni rá a végére, hiszen 30 km alatt nem lesz sok lehetőség visszaelőzni. Aránylag bírtam, a melegtűrésemről alkotott képem azért átformálódott közben, és a kulacsom is kiürült, de semmi durva, a vége felé fogyott el. (amúgy jellemző rám, hogy túl keveset iszom)
Azt már megtanultam előző versenyekről, hogy ugyan XC-n nem annyira a lefelé az, ahol eldőlnek a dolgok, de ennek ellenére az sem a pihenésre van. Ezt szem előtt tartva igyekeztem lejtőkön vissza-visszaelőzgetni olyan arcokat, aki felfelé éppen csak lehagytak, meg egyáltalán : haladni, amennyire tudok.
A 20. km környékén jött valami furcsa: a hátsó kerék elkezdett jobban kóvályogni, mint kellene. Csak nem defekt? Felütöttem a gödrös aszfalton? Basszus, mégse kellett volna annyira igyekezni! Vagy keményebbre kellett volna fújni azt a nyüves gumit... Egy ideje kerülgettük egymást Wombath kollégával (de gáz, először nem ismertem meg, hogy ő az, hiszen másik biciklije volt, mint amivel eddig láttam.
Logikus, nem? Arc: check. Testalkat: check. Szakáll: check. Bicikli: X - nem, ez biztos valaki más lesz. Mentségemre szól, hogy az arcát nem igazán láttam addig, amíg mindketten biciklin ültünk), mire megszólítottam, hogy bocsi, nincs véletlenül egy pumpád? Igen, ugyanis nem vittem magammal, mondván, hogy ha nagy a baj, úgysem tudom pumpával megoldani, a kis szúrásokat pedig megfogja a lötty. Nála volt CO2 patron, és hajlandó volt rám pazarolni, így megvolt annak is a premierje. Szépen felnyomta annyira, hogy bátran tovább tudtam menni, egyébként a szeleppel szemben, a futófelületen eresztett a külső, de hiába forgattuk alulra, hogy a lötyi tömíteni tudja, nem nagyon akaródzott neki. Arra következtettünk, hogy kiszáradhatott, és az a baj - újabb irtózatos amatőrség a részemről, ha már versenyre megyek, ennyi igazán beleférhet, hogy kivéve megrázogassam a kerekeket, lötyög-e bennük elegendő Joe's dzsúz. Tanulság: inkább legyen pumpa. Szerszámot, egy minit egyébként mindig viszek, mert rettegek az olyan helyzettől, hogy mondjuk azért nem tudom folytatni, mert eséstől elfordul a kormány, vagy becsúszik a nyereg, vagy tudomisén. Egyszer volt már sár miatt váltófeltekerésem, akkor az 9 km sétát jelentett, és még a lejtőkön sem tudtam gurulni, mert szerszám nélkül nem bírtam széterőltetni az elvileg szerszám nélkül bontható patentszemet. Hozzáteszem, ezen egyik miniszerszámom sem segítene most sem, sőt, a stucnimhoz nem az alap T25-ös torx kell, hanem T20-as, tehát ha tényleg elfordul a kormány, akkor megszívtam. (vehetek külön kulcsot hozzá, amit majd odapántolok a vázra és többé ez sem gond, de akkor is)
Tehát újból haladgattam, aztán egyre óvatosabban kellett venni a puklikat, mert megint puhult a hátulja. Wombath szegény megint rám pazarolta néhány percét, hogy fújjon nekem egy kis széndioxidot a kerékbe, de ekkor már csak néhány km volt hátra. Egyébként ennél a megállásnál nem szelelt a gumi, tehát valamit mégis fogott a félig kiszáradt defektgátló folyadék is. Még egy kis emelkedő, aztán jön a napsütéses széguldás a porban! Idén nem maradt annyi tartalékom, hogy egy PR-ra futotta volna (=2 éve gyorsabb voltam a mostani önmagamnál), ezen a szakaszon le is előztek ketten. Az egyik e-bike-os volt, ők csak hosszún mentek, tehát ez lekörözés volt, de legalább annyit elmondhatok, hogy a rendes biciklikkel nem körözött le senki. Egyébként aránylag jól bírtam az egészet, de semmi esetre sem kívántam volna a második kört. Nem szenvedem annyira, mint régebben szoktam, amikor a táv 2/3-ánál már azt kérdezgettem magamtól, hogy kinek a hülye ötlete volt ez..
A kategóriámban a 18-ból 14., pasik közül összesítve 95-ből 70. lettem, ami alapvetően elég siralmas, de talán a 173-as átlagpulzus is elárul valamit az "edzettségemről". Legalább nincs túl magasan a léc, amit meg kéne haladnom jövőre. 1 vagy 2 év múlva majd csak figyeljetek (nem tudom, január 1-től, vagy a verseny dátumától számítják, de gyanús, hogy január 1 a fordulópont), amikor a kategória fiataljai között leszek!
A célban a rajtszámunk leadásáért cserébe kaptunk jó kis gulyáslevest. És fánkot, az is jó volt. A következő versenyen tudtam meg, hogy a rajtszám újrahasznosítós, tehát nem véletlenül szedték be, de ez rendben is van így, kevesebb szemét legyen! Na most kezdődött a várakozás, hogy célba érjen minden hosszútávos, aztán eredményt hirdettek. Ez sem volt rövid, ugyanis rengeteg kategória van, most megszámoltam az eredménylista alapján, és a futásokkal, családi távokkal együtt összesen 40-ig (!!!) jutottam.
Végül tombola. Itt kedves akartam lenni, és vettem Wombath számára is két jegyet, de ezzel elképzelhető, hogy csak tovább szivattam, mivel így meg kellett várnia a végét. Aztán persze nem nyert semmit. Én viszont nyertem egy rózsaszín kupakos kulacsot, ami mellesleg tök jó cuccnak bizonyult azóta, feleségemet engeszteltem ki vele, amiért nélkülöznie kellett aznapra.
Eljövet előtt még odamentem Sanyáékhoz, hogy megtegyem azt az észrevételt, hogy nekem csak-csak hiányzott egy startzene, nem baj, ha nem a Fire, csak valami legyen. Elég snassz volt úgy elrajtolni, hogy valami random track szól a háttérben, majd egyszercsak... hát.. elindulsz a bemondásra, miközben az meg tovább szól. A Fire-nek volt stenkje, főleg, hogy előtte kuss volt a visszaszámlálás alatt. Pedig nem szeretem (már) az ilyesmi zenéket, de belátható, hogy a kettő közül melyik a jobb.
Az egyetlen fényképen, amit ott készítettem aznap, az látható, ahogy az átlátszó gorilla tape alól már kiszabadítottam a kocsikulcsot, de a miniszerszám még ott figyel a vázra ragasztva. Ilyen helyre telefont nem viszünk, mert csak baja lesz, gyűrűt, karperecet leveszünk, lehetőleg semmi fölösleges ne legyen. Gyűrűt hagytam már úgy el túra közben, hogy télen lerántottam a kesztyűvel, és a csilingelésre akkor azt hittem, ráléptem valami fémdarabra, és napokkal később esett le, hogy azért nincs meg, mert az volt az.
Ugyanilyen Gorilla tape-et használtam a váz védelmére 1-2 helyen, a felsőcsövön is ott van a fékkarok ellen, nem teljesen láthatatlan, de vázvédelem témakörben eddig terjed a hajlandóságom, az első babusgatós pillanatokat leszámítva a bicikli használva van, tehát kopik.
Miután kiderült, hogy rövidet nem tudok írni (pedig igen tisztelem azokat, akik igen), az etyeki maraton egy következő poszt lesz.
https://www.superiormtbteam.com/supchallenge
https://www.strava.com/activities/5422222992/overview
Update: Otthon persze meg lett vizsgálva, mifasz van, és egy szálkaszerű valami volt a külsőben tövig. Banana tubeless szelep for scale. És akkor már azt is megnéztem, hogy tényleg csontra száradt-e a gumi belseje, és hát tényleg ez volt a helyzet. Rá is töltöttem gyorsan egy adagot, pár cseppnyi bugyogott a lyukon, de azóta két verseny és néhány kilométer óta nem kellett hozzányúlni.
